ÉS AKKOR BEINDULT...         Szeptember 15-én viszonylag korán nyugovóra tértünk, de nem tudtam elaludni. Fél 10-kor éreztem, hogy fáj a hasam. Biztos teleettem magam - gondoltam, és próbáltam a csikarás után elaludni. És újra jött a fájdalom. Ránéztem az órára, 10 perc telt el. Kezdtem gyanakodni, hogy esetleg szülni fogunk, hiszen 16-ára voltam kiírva. Hajnali kettőkor - ekkor már 2 órája 4 perces fájásaim voltak - felébresztettem a férjem, hogy esetleg el kellene indulni...    Mikor beértünk a kórházba, közölték velem, hogy ez a szüléshez igencsak kevés tágulás, úgyhogy ha közel lakunk nyugodtan menjek haza. Reggel úgyis kell menni ellenőrzésre, addig még biztos nem történik semmi. 16-án reggel 7:45-re újra visszamentünk, mostmár a CTG-re és úgyis ügyeletes az orvosom, hát meg is vizsgál. Közölték velem a CTG-n, hogy ha fájásaim vannak,  akkor előbb az orvossal beszéljek, hiszen valószínűleg szülni fogok. De nekem ekkor már ez is kérdésesnek tűnt. :-)    Amikor az orvosom megvizsgált, örömmel jelentette be, hogy akkor mi most szülni fogunk. Mivel már régóta voltak fájásaim burkot repesztett - amiről mindig is azt hittem, hogy egy fájdalmas valami, de szerencsére tévedtem. Hát elkezdődött... Akarjuk mi ezt egyáltalán? Nagyon féltem. De nem tudnám megmondani mitől. Attól, hogy császár lesz a vége, vagy attól, hogy magam szülöm meg? Lehet, nem is néztem ki magamból, hogy képes vagyok rá. Persze kiderült, hogy a kicsi belekakilt a magzatvízbe, így a vajúdószobából egyenest át kellett menjek a szülőszobába, mert csak ott volt CTG.    Szerencsétlenségemre és valószínűleg tudatlanságomnak is köszönhetően csak nagyon lassan tágultam. Itt jegyzem meg, minden első babás kismamának, ha fáj is, ha beleszakad is, kizárólag állni és lépcsőn felmenni az emeletre a vajúdás alatt! Fájdalom ellen jó volt a labda, de sajnos a tágulást még az ülés sem segítette elő, ezért jobbára állnom kellett. Soha nem gondoltam volna, hogy el lehet a fájások között  aludni, állva...    Nem kaptam gerincérzéstelenítést, nem is kértem. Görcsoldót kaptam csak, hogy a fájások hatására a méhszáj ne húzódjon össze, és a tágulás elősegítésére 2 zacskó oxytocin infúzió folyt le. Folyamatosan figyelték a kicsim szívhangját, hogy ha nem bírja szuflával, akkor meg kell császározni.  A férjem tulajdonképpen így ragadt bent a szülésre is. Úgy terveztük ugyanis, hogy ő csak a vajúdás alatt lesz velem. Szerencsémre végig ott volt, mert kellett a segítsége. Nagyon elfáradtam a végére, egy csepp erőm sem volt. Mondhatnám azt is, hogy a férjem és az orvosom "szülte meg" a lányomat.    De nagyon stramm kiscsaj született 2006. szeptember 16-án 15:14 perckor, ugyanis a mi kicsi Míránk végig bírta és egy pillanatra sem fáradt ki a 17 órás vajúdás alatt. Miután megszületett, egyből a hasamra fektették. Fura és egyben csodálatos volt ott látni és érezni azt a kismanót, aki ezidáig a pocakomban "rendetlenkedett". Aztán elvitték megfürdetni és szép ruhába bújtatták az új családtagot. Egy órácskát volt velünk, ott a szülőszobán. Ez idő alatt egyszer szopizott is, és nagy meglepetésemre nagyon ügyesen csinálta (ezt is). Ezúton is hálás vagyok a férjemnek, a szülésznőnek és az orvosomnak, hogy aznap rengeteg segítségükkel megszületett a lányunk.       Hajnalka