Gyönyörűen sütött a nap odakint azon a csodás vasárnapon, mikor megszületett

 De ne szaladjunk elibe az eseményeknek. Annak a hétnek a szerdáján - december hónap 07. napján - kellett menjek az ilyenkor utolsó hetekben szokásos heti ctg vizsgálatra. Miután végeztem, találkoztam Doktorommal. Doktorom már 16 éves korom óta ismer. Azóta járok hozzá. Megnézte a papírost, melyet a ctg készülék feljegyzett és mondta, hogy na ez a baba még jó sokáig bent lesz, mert nagyon kis aktív.

 Aztán megvizsgált és nagyon gyorsan kihúzta a kezét. Mondta, hogy hoppá itt fel vagyunk puhulva, meg van rövidülve a méhszáj. Azt mondta, hogy ha annak a hétnek a pénteki napjáig nem történik semmi, akkor péntek reggel megint jöjjek ctg vizsgálatra. Huh, levert a víz. Hirtelen jött az a felismerés, hogy ezek szerint már bármikor kibújhat a kis pocilakó, aki eddig bent volt, s már úgy hozzám nőtt. Csütörtökön egész nap nem történt semmi, leszámítva egy darab méhösszehúzódást. Pénteken reggel ismét jelentkeztünk ctg vizsgálatra, majd találkoztunk Doktorommal, aki tüzetesen megvizsgálta a ctg papírt, s mondta, hogy lehet, hogy a köldökzsinór a kis nyakán van.

 Hm, úgy, megijedtem, hogy nem is mertem Istvánnak elmondani. Megvizsgált ismét, ezúttal nagyon alaposan. Gondoltam a szokásos vizsgálat lesz, nincs abban semmi. Hát nem egészen volt olyan szokásos. Teljesen más volt, mint addig bármikor. Olyan érzésem volt, hogy menten kiszedi belőlem a kis Babócát, könnybe is lábadt a szemem. Mint kiderült, nemhiába az alapos vizsgálat, hiszen ilyenkor azt nézik, hogy a válla nincs-e a feje mellett beszorulva, stb. Már egy ujjnyira nyitva voltam, de hát mondják, azzal még sokáig el lehet lenni. És ismét mondta, hogy ha holnap nem szülünk, akkor vasárnap találkozunk ismét ctg vizsgálaton, de majd a szülőszobához menjünk. Úgyis ügyeletes lesz. Bólintottam, szó nem sok jött ki a torkomon. Megvallom nagyon ideges lettem, nem volt kedvem beszélgetni se utána semmiről se szegény Férjemmel. Hideg zuhanyként ért, hogy hirtelen holnap, vagy akár ezek szerint még ma este is, szülnöm kell. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a tudattal. Erre nem voltam még felkészülve. Legalábbis úgy éreztem.

 Majd egész nap Férjem anyukájánál pihentem, míg ő dolgozott. És nagyon jót tett, mert megnyugodtam. Olvasgattam a kis könyvemet, amit szerdán vettem. Címe: A lelki köldökzsinór. És mondogattam is, hogy jaj csak addig várj Babócám, míg elolvasom a tudatos szülés/születés részt, meg hogy hogyan készítselek fel. A Férjem persze mondta, hogy ne ne várjon, ha jönni szeretne, hadd jöjjön, ő már nagyon várja. De várt a kislegény, hogy most azért, mert meghallotta, amit beszéltünk, vagy mert neki így volt jó? Majd megkérdezzük tőle, hátha emlékszik rá. És el is olvastam azt a részt, nyugodt voltam, most már ezt is tudom.

 Pénteken hajat mostam a biztonság kedvéért, ha valóban megindul a szülés/születés, mégse legyen tiszta kosz a hajam, és egész nap fájt a derekam. Nem tudtam mire vélni. Annak tudtam be, hogy mindig ilyentájt jött meg a havim, és végig éreztem is a terhesség alatt, ha meg kellett volna jönnie, a derekamban. Pénteken és szombaton volt egy-egy méhösszehúzódásom. Ez egy olyan érzés, hogy lent érzem, de nem az ágyékomban, hanem kicsit fölötte, és szúró, hasító fájdalom. No nem vészes, ezért egyáltalán nem is aggódtam, vártam mi lesz, jönnek-e még ilyenek. De mivel egyszer fordult elő nem foglalkoztam vele. Aztán pénteken és szombaton is este nagyon furcsán bekeményedett az egész hasam. Sehogy se volt jó, se fekve, se ülve. Úgy éreztem magam, mint amikor irtózatosan beeszek, és mozdulni se bírok, olyan tele van a poci. Hát most is így éreztem, csak más miatt.

 Szombaton éjjel nem történt semmi, azon kívül, hogy rengeteget jártam pisilni. Vasárnap reggel beraktuk a bőrőndöm a kocsiba, beraktam a hajszárítót is, pedig férjem kérdezte, hogy minek rakom be, majd behozza ha esetleg bent maradok. De nem, én mindenképp be szerettem volna rakni. Elindultunk a kórházba. Ahogy mondta a Doktor úr, mentem a szülőszobához, s mondtam, hogy ide kell jönnöm ctg-re. De a hölgy felküldött a terhespathológiára, hogy ott készítik el a vizsgálatot. Vettünk szendvicset, innivalót, s felmentünk. Míg várakoztunk meg is reggeliztem, mert már nagyon éhes voltam. Majd elkészítették a ctg-vizsgálatot. Jó vacak volt a gép, mert néha ahogy elmozdult a Baba, nem mutatott semmit, jól meg is ijedtem, mert nem hallottam a kis szívhangját. Majd a portán szóltunk Doktorunknak, aki jött is. És kiderült, hogy a szülőszobán kellett volna elvégezzék ezt a vizsgálatot, mert ott van olyan gép, ami fájásokat is mér. No sebaj, a pathológián megvizsgált ismét jó alaposan a Doktor Úr, és mondta, hogy kétujjnyira ki vagyok már tágulva -pénteken még csak egy ujjnyira voltunk-.

 Lementünk a szülőszobához, hogy ott is elkészítsék a ctg vizsgálatot, immár fájásmérővel. Előtte még szólnom kellett a Férjemnek, aki az aulában várakozott, hogy hozza be a táskámat. Pont anyujával beszélt telefonon. Nézett rám megdöbbenve, nagy szemekkel, s elhűlve. Kérdi: Miért? Mert kétujjnyira nyitva vagyok. Az mit jelent? Azt, hogy valószínű szülünk. Most? Igen. Huh. Most ő döbbent meg. Igazán szerintem ő akkor döbbent rá, hogy jesszus lehet tényleg mindjárt szülünk. Megbeszéltük, ha behozta, jöjjön a szülőszobához, majd ott beengedik. Doktor úr mondta, hogy megnézzük, milyen fájásaim vannak. Az a hölgy, aki az elején elküldött a szülőszobáról, most felrakta rám a ctg korongokat. Majd vártunk. Furcsa volt, mert nem volt papíros, mint a másik gépnél. Aztán jött a Doktor Úr és mondta, hogy 4-5 perces fájásaim vannak. Furcsa volt, mert én nem éreztem semmit. Aztán leült nagy komolyan az ágy mellé, és felvázolta nekünk, hogy mit lehet tenni. Vagy hazamegyek saját felelősségre, de ezt nagyon nem ajánlja, mert ilyenkor már nagy a fertőzöttség veszély a méhen belül.  Vagy befekszem a terhes pathológiára és várunk, hogy mi lesz, vagy megindítja, ami burokrepesztést jelent.

 A harmadik lehetőséget választottuk. Mondta, hogy jó, akkor csináljunk egy próbaszülést. Néztünk a Férjemmel, hogy az mi.. Juj, nagyon izgalmas volt. Jókedvűek voltunk, nyugodtak, jól kipihentek. A szülőszoba nagyon szép s hangulatos volt. Sárga falak, képek. Az orvosi műszereknek olyan pult, mint egy konyhai tálalószekrény. Nagy bőrfotelek a várakozó apukának. Egy folyosó, ahová ki lehetett menni kifejezetten a vajúdó kismamáknak. Szép napos minden. Végül negyed 12-kor a Doktor úgy döntött a ctg-n figyeltek alapján, hogy burkot repeszt, de mikor már nyúlt föl, mondta, hogy amúgy is folyt el a magzatvíz. Tehát magától is indult volna a kis Babóca. Feküdnöm kellett, míg kifolyt teljesen. Ez kb. egy óra hosszat tartott. Ezt azért kellett, mert hogy a nyakán volt a köldökzsinór, a hirtelen folyadékvesztés miatt, a köldökzsinór jobban rászorulhat, ami veszélyes lehet. Így hát feküdtem.

Aztán sétálgathattam. Sétáltunk is. Mondták, hogy mérjük a fájásokat. Mi meg olyan precízek voltunk, hogy írtuk papírra, hogy mikor jön, meddig tart. Jött a szülésznő, kérdezi mit csinálnak? Mondjuk írjuk a fájásokat. Hihihi, mondja, na ennyire precízen nem kell. Aztán kérdezte milyen zenét rakhat be? Adott egy listát, amiről választhattunk. Mondtam Enyát. Fura pont azon a héten azt az Enya cd-t hallgattam többször is otthon. Huh, az jó, mondja, arra mindig szülünk. Összenéztünk Férjemmel na az tényleg jó. Aztán szép lassan jöttek egyre többször és erősebben a fájások. Magamtól kitágultam 4 ujjnyira. Mindig vizsgáltak közben, hogy mennyire vagyok már tág. Közben értesítettük a családot. Férjem anyukájáék jöttek azonnal. Az én szüleim épp Debrecenben voltak, de ők is indultak fel Pestre. Még találkoztam is velük egy pár percre, de akkor már egyre jobban jöttek a fájások, s hamar vissza is mentem, amúgy se volt kedvem akkor már a Férjemen kívül mással beszélgetni. Aztán a Doktor úr és a Szülésznő úgy döntöttek, hogy kapok oxitocint, amivel kicsit rásegítenek, meggyorsítják a folyamatot. Nagyon kedves volt a szülésznő.  Mosolygós, mindig mondta, amit éppen tudnunk kellett. Doktor úr is jött, mondja, ja még mosolyog a Heni, akkor jó. Persze ez még az oxitocin infúzió bekötése előtt volt. Az infúzió bekötésétől számítva volt kemény, igazán fájdalmas. Huh, szegény Férjem először jött oda, hogy fogjam a kezét, de annyira melegem volt, hogy nem esett jól, mert az ő keze is meleg volt. Így kértem, hogy inkább hagyjon magamra.

 Aztán egyre jobban jöttek a fájások. Hihetetlen erővel tudtak előtörni. Markoltam a lepedőt, az ágyat. Rángattam az infúzióállványt. Próbáltam lélegezni, úgy ahogy ilyenkor kell, mélyeket be, mélyeket ki. Mindent lassan! Nem kapkodva, mert az árt a Babának és nekem is. Jól jött a zene is, mert néha tudtam rá figyelni. A Férjem sokat segített a jelenlétével, velem együtt lélegzett. Szegényt megkértem menjen ki, hogy ne nézze az eltorzult fejemet. Mert emlékeztem rá, mikor előtte beszéltünk róla, hogy milyen rossz neki, mikor lát valakit szenvedni, s nem tud neki segíteni. Ezért küldtem ki, mert tudtam, hogy rossz neki. Már-már úgy éreztem nem bírom tovább. Néha már hangokat is adtam. Próbáltam uralkodni magamon. Néha azt gondoltam, de jó volna, ha most elaludnék, s közben a Baba csak úgy kicsúszna. Alfához közeli állapotba kerültem a fájások között. Ilyenkor gyűjtött a szervezetem erőt, az agyam kevésbé. Egyre fáradtabbnak éreztem magamat. Bennem volt, amit a Lelki köldökzsinór című könyvben olvastam, s próbáltam alkalmazni az abban leírtakat. Mondta a szülésznő, hogy ha kakilós ingert érzek, szóljak rögtön. Egyelőre csak az erősebbnél-erősebb fájások jöttek, majd egyszercsak megéreztem azt a bizonyos ingert. Hoppá!  Férjem gyorsan szólt a szülésznőnek, aki megnézett és mondta, hogy totál kitágultam, eltűnt a méhszáj. De még várjunk egy-két ilyen fájást, utána lehet majd tolni. Várjunk, míg lejjebb jön a kis feje. Na itt már legalább látszódott, hogy mikor lesz vége. Izzadtam, mint a ló. Talán jó lett volna mozogni, ki tudja? De rajtam volt folyamatosan a ctg, hogy nézzék a baba szívhangját a köldökzsinór miatt, hogy normális-e? Rázott a hideg. Hihetetlen, ahogy jönnek a fájások maguktól, nem tudod szabályozni őket, nem tudod leállítani, semmit sem tudok velük csinálni, csak tűrőm és próbálom mindegyiket túlélni. Kértem a Férjem, hogy hozza ide a tisztítókendőt, s törölje le a homlokomat. Nagyon jól esett, mert nedves volt. Viccelt, próbálta elterelni a figyelmemet. Mondta, hogy lélegezzek, mint a Darth Weder. Hihi, na ott nem nevettem, még egy fintort sem sikerült eleresztenem. Aztán egyszercsak tolófájást ugyan nem éreztem, mármint  azt a bizonyos ingert, de azt igen, hogy jön a kis buksija. Juj, fantasztikus érzés volt, mintha gyöngyözve belül pisilnék. Gyorsan kiabáltam Istvánnak, mert őt meg előtte kiküldtem a folyósóra, hogy ne nézzen. Szóljon gyorsan, hogy jön a feje. És valahogy ösztönszerűen toltam lefele. Nem tudom honnan jött, de tudtam hogy mit kell csinálni. Jött a szülésznő, megnézett, juj itt a feje, gyorsan, gyorsan a dr-úrnak. A Doktor urat meg pont kihívta a kollegája az udvarra, hogy segítsen beindítani az autóját. Szaladt be ő is. Jött is, átvarázsolták az ágyat, mindjárt félig ülő pozícióba kerültem. Fel kellett húzni a térdeim és átkarolni húzni magam felé. Először azt hittem nem fogom tudni megcsinálni, és kérdeztem is, hogy ezt én meg fogom tudni csinálni? Meg tudtam. És mondták, hogy

• szem becsukás
• állat lebiggyeszteni a mellkasra,
• nagy levegő
• tolás lefelé

HANG NÉLKÜL!!! Ugyanis, ha hangot ad ilyenkor az ember, azáltal a baba kevesebb oxigént kap.

Egyszerre hármat kellett egymás után tolni, utána pihenő. Férjem ekkor már a fejemnél állt, s segített, tartotta a fejemet a tolásoknál, pihenőnél pedig elengedte. Majd, ha jött a fájás, újra. Fájás közben adták az érzéstelenítőt a gátba, és fájás közben vágtak, így nem éreztem semmit. Kb. a 3-4. egységre már jött a feje nagyon. Komolyan úgy éreztem, hogy szétszakadok menten. Aztán látták, hogy megijedtem és mondták, hogy ne aggódjak mindenki így érzi magát. Még egy nagyot toljak. Toltam, pedig már azt hittem, hogy nem fog menni, hogy nincs több erőm. De ment. És akkor kicsúszott a kis válla és kicsúszott az egész baba. Jaj istenem, de furcsa érzés volt. És egyben fantasztikus.

 Abban a percben elmúltak a fájdalmak, és csak ott feküdtem hulla fáradtan, kimerülten. István elvágta a köldökzsinórt. Vártam, hogy lássam, de megszólalni nem bírtam, se a fejemet felemelni. Majd odarakták nekem. Jaj de jó érzés volt végre találkozni. Nem sírtam, annyira el voltam fáradva. Nem úgy, mint most ahogy írom, mindjárt elbőgöm magam. Totál kész voltam. Aztán elvették Babócát, odaadták a Férjemnek. Engem meg összevarrtak. Nem volt vészes. Igazából nem is nagyon éreztem belőle semmit. A dokim mindenféle elterelő dolgokat csinált. Pl. fognom kellett egy ollót. Aztán nagyon tetszett neki a Baba neve: Dengezik. Majd még ottmaradtunk megfigyelésre. Rá kellett rakjuk cicire, és olyan kis édes volt, meg is találta rögtön. Jaj, de csodás érzés volt. Készítettek rólunk fényképet is. Nagyon jó volt ott együtt, immáron hárman. Felfoghatatlan szinte. Férjem kivitte megmutatni is a kis Babócát a családnak. Végül, mikor letelt a két óra, mondták, hogy próbáljak felállni és felmegyünk a szobába. Ha megy, megy, ha nem, akkor visznek. Hát először azt hittem nem fog menni, de ment. Azt hittem el fogok ájulni. Végre utána ihattam vizet. Juj, de jól esett. Mert hát reggeliztem utoljára. És miután úgy döntöttünk, hogy szülünk, már nem ehettem, nem ihattam. Viszont szőlőcukrot szerencsére ehettem. Az életmentő volt. A tolófájásoknál úgy beharaptam a számat, hogy egy hétig zsibbadt, és kb. 2 napig fel volt dagadva, mintha bevertek volna egyet.

 Nem mondom az első éjszaka nem volt jó. Nagyon fájt a gátseb, miután kiment belőle az érzéstelenítő, és nem tudtam, hogy lehet csillapítót kérni. Aztán a szobatársam kért nekem. Valamivel jobb lett. A fájdalom ellenére alig vártam, hogy behozzák reggel a Babámat. Jaj micsoda csodás érzés volt találkozni.

Minden fájdalom ellenére, mikor megérkezett a kis Babóca, az volt az első gondolatom, hogy még jövünk...

Mészáros Henriett, Leányfalu